Tiblog

Tud-e Klopp Kloppo maradni? - tette fel a kérdést néhány hónappal ezelőtt címlapján a Kicker. A választ éveken belül megkapjuk, akár már a most zajló szezon végén is. A feleletet nem kizárólag tőle kell várnunk, klubja, játékosai, az őt kerülgető menedzserek és még a német szövetség is szót kaphat.

Jürgen Klopp zsenialitását - főleg az utóbbi időben - már sokan sokféleképpen megénekelték. Ma már mindenki tudja, hogy nem véletlenül kormányozta egymás után kétszer a Borussia Dortmundot a Bundesliga élére, mint ahogy az sem csak a vakszerencsén múlott, hogy a csapat csoportelsőként, a Real Madridot, az Ajaxot és a Manchester Cityt megelőzve jutott a Bajnokok Ligája legjobb 16 együttese közé. Mostanra mindenki ismeri arcát, rengetegen a választékos, olykor ütős nyilatkozatait és legalább ennyien tökélyre fejlesztett taktikáját, amellyel a Ruhr-vidéki csapatot kíméletlen gyilkológéppé varázsolta. Klopp minden olyan tulajdonság és készség birtokosa, amelyre egy edzőnek szüksége van a világklasszissá váláshoz. Pontosabban: amire szüksége volt. Mert már az. A jelen egyik legnépszerűbb német embere, akit az újságírók annyit molesztálnak interjúkérelmekkel, mint Merkel kancellárt.

Érdekes módon éppen ez okozhatja a legnagyobb problémát neki és klubjának. A Dortmund újkori története ugyanis nem arról szól, hogy csúcsgázsiért sztárokat alkalmaznak. Erre egyszer, nem is olyan régen már ráfizettek a klubnál, az anyagi összeomlás után példamutató financiális fegyelemmel, lépésről lépésre kapaszkodott vissza a csúcsra az egyesület, ezért önmagával kell meghasonulnia, ha úgy dönt, csillagászati fizetésért alkalmazza tovább a mestert. Ha nem így cselekszik, azzal Klopp elvesztését kockáztatja. Ez az ember egyszerűen nem teheti meg, hogy bagóért dolgozzon. Nem azért, mert éhezne, hanem mert az alacsony fizetéssel saját magát értékelné le. Mert hogy lehet az, hogy Capello, Mourinho, Mancini és a sor még hosszan folytatható, háromszor annyit kap, mint ő?

A lehetséges megoldások sora viszont nem olyan terjedelmes, mint a most nála jobban kereső trénerek lajstroma. Ha Klopp Németországban marad, akkor a Dortmund mellett klubcsapatként hosszú távon kizárólag a Bayern jöhetne szóba. Ott azonban nem biztos, hogy működne a jelenlegi filozófiája. Azaz nem garantált, hogy Schweinsteiger ugyanúgy féltérdre ereszkedve hallgatná az utasításait, ahogyan most Gündogan teszi. De ettől még ez lehetséges forgatókönyvnek tűnik. Ahogyan hosszú távon akár a német válogatott kispadja is, de ez most a jelenleg (meglehetősen eredményesen) dolgozó Joachim Löw miatt biztosan nem ad gyors választ a fentebb feszegetett kérdésre. Azt hiszem, a következő állomás (már ha lesz, és nem marad Dortmundban egy eredményes BL-szereplés után) inkább egy külföldi sztárcsapat lehet, akár a Real Madrid. Nagyon kínálja magát José Mourinho májusban által üresen hagyott hely. Ez persze egyelőre kizárólag feltételezés. Viszont ha mégis ez történne, az valóban egy olyan ugrás lehet az edző számára, amely után már senki nem tudja megmondani, hogy képes lesz-e megmaradni a németek olyannyira imádott Kloppójának.

Melyik válogatott lehet a jövő csapata? A szambázó ifjú varázslókból kifogyhatatlan Brazília? Az egyre sokszínűbb német vagy francia válogatott? Netán már a fiataljait is európai csúcskluboknál pallérozó afrikai országok valamelyike? Könnyen lehet. Ám jelen állás szerint én mégis a kulcsposztokon leendő világklasszisok egész sorát felvonultató belga válogatottra tenném a voksomat. Avagy lehet-e elrontani egy olyan csapatot, mely a jelenkor egyik legnagyobb kapustehetségével kezdődik és az "új Drogbával" zárul, kettejük között pedig három világklasszis belső védő és egy leendő aranylabdás is helyet követel magának? A kérdést most Marc Wilmotsnak kell megválaszolnia, aki a feleletre jelentős edzői tapasztalat nélkül készül.

Belgium pillanatnyilag a 40. helyen áll a nemzetközi szövetség világranglistáján, három hellyel Magyarország mögött, ám azt hiszem, Egervári Sándor bármennyire is szereti saját fiait, szívesen cserélne Wilmotsszal, ha egy komoly erőt képviselő válogatott elleni meccsre nem csupán szerethető, hanem nyerő csapatot szeretne kiállítani. A példáért nem kell nagyon messzire visszatekintenünk: a belgák - igaz, csak felkészülési meccsen - 4-2-re verték Hollandiát, mi viszont 4-1-es vereséggel zártunk a Van Gaal-csapat ellen. De ez most tényleg nem a magyar csapatról szól! Sokkal inkább Courtois-ról, Vermaelenről, Hazard-ról és Lukakuról, de nézzük posztonként!

Bár a jelenleg a Torino kapuját védő, középszerűnél valamivel jobb Jean-Francois Gillet sem számít rossznak, a jövő azért mégiscsak a húszesztendős Thibault Courtois-é, akiről mi, magyarok először akkor hallhattunk, amikor 18 évesen kiszorította a Genkből a válogatott kerettag Köteles Lászlót. A világ pedig akkor, amikor leigazolta a Chelsea, majd kölcsönadta az Atletico Madridnak, amely megnyerte vele az Európa Ligát, majd anyaegyesülete ellen az európai Szuperkupát is.

Ha már a jövő csapatáról írok, a védelmet természetesen nem a 34 éves Daniel van Buytennel képzelem el, sokkal inkább a Vermaelen, Kompany, Vertonghen hármassal. Az említett trió minden tagja a világ legerősebb bajnokságának tartott Premier League első négy csapatában játszik, és ott alapembernek számít. A problémát csak az jelentheti, hogy klubcsapatukban mindannyian belső védőként futballoznak, és bár Vermaelen és Vertonghen is képes balhátvédként helytállni, azért világklasszis teljesítményt inkább középen láthattunk tőlük eddig. Vermaelen például kifejezetten sérelmezte, amikor tavaly az Arsenalban Wenger a szélre tette, sokat is hibázott, talán ez is az oka annak, hogy Wilmots inkább a Tottenham új igazolását helyezte ide. A jobboldalon amúgy Juhász Roland csapattársa, Guillaume Gillet kapott eddig lehetőséget, ő azért minimum egy polccal lejjebb található, mint a korábban említett társak.

A bőség zavarával leginkább középpályásoknál küzdenek a belgák. Egyre inkább úgy fest, Marouane Fellaini már kinőtte az Evertont, a szintén nem ügyetlen Moussa Dembelé iránt nagyon élénk érdeklődést mutatott a Real Madrid (végül ő is a Spurshöz került), Axel Witselért a Zenit 30 millió eurót fizetett a Benficának, Kevin de Bruyne-t a BL-győztes Chelsea vitte (majd adta kölcsön a Werder Bremennek), Steven Defour a Portóban érhet be és akkor még nem esett szó Eden Hazard-ról, akiről talán már egyetlen Chelsea-drukker sem gondolja, hogy rossz vásárt csinált vele a klub, amikor több mint 30 millió fontot fizetett érte. A Franciaországban kétszer is az év legjobbjának választott zseniről - aki véleményem szerint öt éven belül az Aranylabdára is esélyes lehet - Ferkai kolléga már hosszabban írt. A felsorolt öt középpályás átlagéletkora amúgy 23 év alatt van...

A támadókról is hosszabban lehetne értekezni, én mégis egy nevet emelnék ki: a 19 (!) éves Romelu Lukakuét, aki már 16 évesen bizonyított a nemzetközi porondon az Anderlechtben. Azóta a Drogba-utódnak tartott ifjú csatárt leigazolta a Chelsea, és idén a West Bromwich Albionban, Gera Zoltán csapattársaként bizonyíthatja, hogy megérett a komolyabb feladatokra (az első meccsén mindjárt győztes gólt szerzett).

Fontos még egyszer hangsúlyozni, hogy a belga válogatott tényleg a jövő nagy együttese lehet, hatalmas lehetőségek rejlenek benne, amelyek korántsem biztos kimagasló eredményekre válthatóak. A legfőbb bizonytalansági tényezőt talán Marc Wilmots jelenti, aki egy rövid, Schalkénél eltöltött időszaktól eltekintve nem dolgozott ilyen kaliberű játékosokkal vezetőedzőként, viszont játékosként (és később politikusként) is karizmatikus vezérként ismerhettük meg. Ha képes lesz az ifjú csillagokat egységes, jó csapattá gyúrni és megtalálja a megfelelő szerkezetet, amelyben Hazard, Dembelé és Fellaini is jól érzi magát, akkor akár világverő csapatot is formálhat a közelmúltban még többnyire egy karlegyintéssel elintézett, szürke belga nemzeti csapatból.

Valami - remélhetőleg csak ideiglenesen - véget ért. Valami fáj. Pontosan tudom, hogy mi az, az olasz foci részleges távozása. Mert ugyan lesznek még Olasz Kupa-meccsek csatornánkon ebben a szezonban is, de a Serie A piszkosul hiányozni fog. Akik nem értik, miért, azoknak nem is próbálom megmagyarázni, az olasz foci iránti rajongás egy olyan érzés, amely nem magyarázható, éppúgy, mint az igaz szerelem. Egy rövid, ám annál tartalmasabb kétéves időszak villanásai következnek könnyek nélkül, de meghatottan.

Ám mielőtt emlékezésbe kezdenék néhány dolgot azért fontosnak tartok leszögezni. Mint minden cégnél, természetesen a DIGI Kft.-nél is létezik hierarchia, vannak nagyhalak és kishalak, illetve egyéb vízi élőlények, köztük a planktonok, azaz mi, műsorvezetők, kommentátorok, szerkesztők, akik nélkül a tenger nehezen képzelhető el, ám az áramlatok iránya nem elsősorban tőlük függ. Én személy szerint hálás vagyok azért, hogy kedvenc focibajnokságom meccseit közvetíthettem, de abba nem volt beleszólásom, a jövő hogyan alakul. Tudtommal egyébként megvolt a szándék a hosszabbításra, sőt most is az a törekvés, hogy a Serie A minél hamarabb visszakerüljön hozzánk, téves tehát az a feltételezés, hogy "nem is akartuk az olasz focit, mert amúgy is mostohagyerek volt". Meg nem lep a nézők hozzáállása, illetve a dühe sem, de azt mégis nehezen fogom fel, miért érkezik arra a Facebook-oldalra napi ötven "azonnal tegyétek vissza a Serie A-t közvetítő csatornát, köcsögök" üzenet, amelyen elsősorban a műsorkészítőkkel lehet(ne) kommunikálni. Munkatársaink 90 százaléka DIGI előfizető, mi sem látjuk az említett csatornát, dönteni pedig a fent említett okok miatt nem mi fogunk a csatornakiosztásról.

Mindig is az volt a véleményem, az olasz labdarúgást sokkal többen kedvelik, mint ahányan azt harsogják. Főleg az én korosztályomból. A kilencvenes évek elejétől kezdtem igazán érteni, mi is történik a pályán, ezt az időszakot pedig kétségtelenül az olasz klubcsapatok uralták: a Sacchi-féle Milan, a BEK-döntős Samp Viallival, Lombardóval és Mancinivel, majd a BL-győztes Juventus és a ronaldós Inter. Aki ezt a korszakot végigélte, főként lelkes fociszerető gyerekként, az jó eséllyel egész életre szóló szerelembe esett, aki viszont erről lemaradt, már biztosan nehezebben tudta a szívébe zárni a "túl taktikus" taljánokat. Szóval, ilyen előzmények után kaptam a hírt 2010 kora tavaszán, hogy az ősztől nálunk lesz a Serie A, nem csoda, hogy majd kiugrottam a bőrömből.

Aztán először kellemetlen meglepetésként ért, hogy az olasz meccsekre semmilyen hivatalos felkészülési segítséget nem ad a jogtulajdonos. Mivel előtte főleg német és angol meccseket közvetítettem, a különbség meglehetősen nagy volt: az előbb említett két bajnokság egy-egy mérkőzésére 40-60 oldalnyi adatot gyűjtenek össze, és a bajnokik előtt adnak ki például hivatalos összeállítást a liga oldalán. Nos, ez az olaszoknak nem igazán megy, öt perccel a meccs előtt még egyáltalán nem lehet biztos abban az ember, hogy a megadott hivatalos tizenegy valóban az lesz, amellyel a pályán találkozik az ember. A csúcsot e tekintetben nekem a 2011-es TIM-kupa jelenti, ahol a jogtulajdonos által e-mailben küldött Milan-kezdő nyolc (!) helyen változott. Ugyanez a helyzet az összefoglalókkal: ömlesztve elküldik a forduló kivonatát, interjúk, tabella, eredmények nélkül, aztán azt kezd vele az ember, amit éppen tud.

Szerencsére csak a kezdet volt nehéz, egy kedves nézőnk és barátunk segítségével rövid időn belül mindhárom jelentősebb olasz sportnapilaphoz hozzájutottunk, a Serie A pedig olyannyira életem részévé vált, hogy minden nap hamarabb böngésztem át a La Gazzetta dello Sportot és a bajnoksággal foglalkozó, már bejáratott internetes oldalakat, mint előfizetőként a Nemzeti Sportot. A felkészülésnek és a közvetítésnek is imádtam minden percét, olyannyira, hogy nem is tudnék kiemelni egy-egy momentumot. Ha mégis kellene, akkor az egyetlen helyszínről közvetített bajnokimat, a 2010/11-es utolsó fordulóbeli Udinese-Milant említeném. A 0-0-ra végződött félbundameccs egyetlen tétje az volt, az Udinese megszerzi-e a BL-induláshoz szükséges negyedik helyet. Megszerezte. A többek által csak hideg északiként és vérszegényként jellemzett udinei drukkerek pedig az autópálya kivezetőn ünnepeltek a vasárnapi meccs után két és fél órával, megbénítva a közlekedést, amit amúgy egy cseppet sem bántunk ott és akkor. Milyen lehetett Nápoly, amikor meglett a harmadik hely ugyanabban az évben? Vagy milyen Róma, amikor a Lazio az előző szezonban másodszor is legyőzte a Romát?

Egyébként egy kicsit sem érzem elvesztegetett időnek az energiát, amit a felkészülésre, a szinten tartásra és az olasz nyelv alapfokú elsajátítására fordítottam. Mert minden percét élveztem. Még akkor is ha gyakran (jogosan) kritizáltak is, nekem ez sokkal több volt egy munkánál.

Persze, általában, a kommentátori feladatok is jóval többet jelentenek egyszerű munkánál, de e pillanatban mégis úgy érzem, valami fáj, mert valami véget ért. Talán csak ideiglenesen.

Bor Barna sajnos nem tudta átlépni árnyékát, a magyar csapat viszont igen, amely komoly lökést adhat a sportágnak legalább a jövő évi Európa-bajnokságig. Mert az biztos, hogy akkor egy újabb impulzust kap a dzsúdó, Budapesten rendezik ugyanis a 2013-as kontinensversenyt.

Hogy akkor Ungvári Miki indul-e és melyik súlycsoportban azt nehéz megmondani, mint ahogy azt is, mikorra lesz egészséges Karakas Hedvig és Joó Abigél lába, na meg Mészáros Anett lelke. Az esélylatolgatás helyett ezért érdemesebb visszapillantani a mögöttünk álló hét napra, szerencsére van mire emlékezni.

Például arra, hogy végre láttunk komoly magyar bravúrokat. Az korábban is jellemző volt élversenyzőinkre, hogy stabilan hozzák a kötelezőt, de egy valamivel esélyesebb ellenféllel szemben többnyire megáll a tudomány. Ezen az olimpián Csernoviczki Évinél nem csak valamivel volt esélyesebb a japán Fukumi, akit a bronzért vert, és ugyanez elmondható a Karakas Héditől - elsősorban a saját hibája miatt - vereséget szenvedő Rafaela Silvára. Ungvári Mikinek is volt két olyan meccse, a Draksic és az Uriarte elleni, amely után egy rossz szót se szólhattunk volna, ha vereséggel zárul, igaz, a döntőben őt legyőző Savdatuasviliről pedig eddig nem derült ki, hogy birtokában van a Londonban megcsillantott képességeknek. Az említett három versenyző, valamint Csoknyai László, Madarász Tamás és Joó Abigél, elmondhatja magáról hogy mindent, vagy annál többet is kihozott magából, amennyit a lehetőségei engedtek.

Némi hiányérzet csak Mészáros Anett és Bor Barna miatt maradhat bennünk. Anett sajnos az ismert okok (térdsérülés, csaknem másfél éves kihagyás) nem a legjobb állapotban érkezett a játékokra, de nála még akkor is reménykedik titkon az ember, ha fél lábbal, edzés nélkül utazik egy versenyre, hiszen épp a küzdeni tudása (is) emelte oda, ahol járt (Eb-cím, vb-ezüst) és remélhetőleg még járni is fog. Barna esetében még a forma is rendben volt, pedig a dereka miatt az ő felkészülése sem volt zökkenőmentes. Tölzert legyőzhette volna, ha egy kicsit vagányabban áll oda, ha nem ijed meg a gladbachi bikától, ha nem fél végig attól, hogy egy indítás után a földre kerülhetnek, mert nyilván ezt az utasítást kapta a vele melegítő olimpiai bajnok Kovács Antitól és edzőjétől Hangyási Laci bácsitól is.

Összességében egyébként a meglepetések jellemezték az olimpiai dzsúdótornát, hullottak a favoritok már a 66 kilósoknál és a 90-ben is, de számomra a legnagyobb szenzáció a kínai Tong elődöntőbeli veresége az utolsó napon. Persze, Iliasz Iliadisztől, Gevrise Emane-tól vagy éppen Risod Szobirovtól is többet vártak, a felsorolás pedig messze nem teljes. Mindent elárul az a tény, hogy a férfiaknál csak az utolsó nap versenyző Teddy Riner, a nőknél pedig az 57 kilogrammos Macumoto Kaori, valamint 70 kilós Lucie Decosse tudott nyerni első kiemeltként.

Voltak Londonban azok számára is felejthetetlen pillanatok, akik amúgy nem nézik a sportág eseményeit (Abi féllábas ipponja vagy Évi bronzmeccse), de azt még egyszer hangsúlyoznám, hogy az olimpián messze nem a legszebb arcát mutatta a dzsúdó. Ennél sokkal több akciót, látványos megmozdulást látni a nagy nemzetközi versenyeken, amelyeket közvetítünk. Ha valakinek megjött hozzá a kedve, annak ajánlom október 11-től az Abu Dzabi Grand Prix-t.

Addig pedig a szememben tiszteletbeli aranyérmes Joó Abigél idei Eb-döntőjével ki lehet húzni valahogy.

http://www.digisport.hu/search/6264/

Aki látta Joó Abigél ipponját a lengyel Pogorzelec ellen, annak talán nem kell hosszasan bizonygatni, hogy a magyar lányt a Harrison ellen elszenvedett sérülés nagy valószínűséggel egy aranyéremtől fosztotta meg. Az amerikai elleni meccs első felében Abi ugyanúgy befűzte az oktatófilmet, ahogyan tette azt a francia Tcheumeo ellen az  idei Európa-bajnoki döntőben. Egyszerűen az volt az ember érzése, hogy Abi nem veszíthet. Hogy aztán mégis így történt, az nem csalás, nem valakinek a hibája, "csak" hatalmas balszerencse.

Harrison ugyanis nem volt szabálytalan a vetődéses kardobásnál, amikor Abigél lába megsérült. Másodszándékból engedélyezett a lábra fogás, ennél az esetnél az történt. Aztán ami utána, ahhoz Abinak már nem sok köze volt: a nagykülsőt az amerikai okosan az egészséges lábra indította, támaszkodásra pedig jól láthatóan csak azt tudta használni versenyzőnk. Sajgó lelkünknek ezután különösen tenyérbemászónak tűnt az amerikai viselkedése, de ez nem meglepő, mert szinte mindig ilyen, másrészt ő is érezte, hogy valószínűleg ott nyerte meg az aranyat.

Mert Harrison aztán megállíthatatlan volt, az elődöntőben a brazil világelső Aguiart, a döntőben a világranglista századik (!) helyezettjét, a brit Gibbonst verte, nem kérdés, mikor izzadt meg legjobban.

Amit pedig Abi művelt, arra nehéz szavakat találni. Porcelválással is folytatta, a jobb lábára nem tudott támaszkodni, pedig fő erősségéhez, a belső combdobáshoz erre szüksége lett volna. Aztán egyszer, a meccs végén megtette: az olimpia legnagyobb ipponját dobta a lengyel Pogorzelecen. Majd jött a bronzmeccs, és megint Tcheumeo, akárcsak az Eb-döntőben. A párizsi világbajnok láthatóan még sérülten is nagyon tisztelte cseljabinszki legyőzőjét, Abi ugyanazt a taktikát választotta, mint az előző meccsén, azaz kivárt, ám Tcheumeo ellen sajnos ez nem fért bele. Az előzmények az ötödik hely is egy győzelemmel ér fel.

Nem csak a látványos stílus és a hihetetlen akaraterő miatt volt jó Joót látni. Biztos sokan megfigyelték azt, ahogyan Abigél az ellenfelekkel, a bírókkal és az edzőjével, Pánczél Gáborral viselkedik. Ő egy igazi Sportember, mindenkit tisztel, még a számára hátrányt jelentő intéseknél is mindig fejet hajt. Ezért volt különösen nagy a kontraszt Kayla Harrison melldöngetésénél. Már most 21 évesen, kétszeres Európa-bajnokként is valódi példakép  - nem kizárólag a cselgáncsozóknak és nem is csak a fiataloknak.

Utolsó magyarként érkezik Bor Barna. Nehéz a magyar nehézfiú esetében megjósolni, mire lehet képes. Mindjárt az első meccs nehéznek ígérkezik: a holland Luuk Verbij kellemetlen ellenfél, tavaly októberben Abu Dzabiban le is győzte Barnát, de azóta már kétszer ki is kapott tőle. A magyar az esélyes, de nem lesz egyszerű. Aztán papírforma szerint az iráni óriás, Rodaki érkezhet, és ha őt is előre kipipáljuk, akkor érdemes megelőlegezni - már a legjobb nyolc között - a német Tölzert. Nos, abban szinte biztos vagyok, hogy a kétszeres vb-ezüstérmes nem fogja eldobni Barnát, de a földharcot azért jó lenne kihagyni ellene. Ha még ennél is tovább álmodom Barna menetelését, akkor az egyik leggyakoribb edzőpartner, a brazil Rafael Silva jöhet, vele egy jó kis ki-ki meccs a döntőért...

Egy érem mindenesetre szép keretbe foglalná a magyar dzsúdócsapat egyébként remek olimpiai szereplését.

Gyönyörű volt, Abi! Hajrá, Barna!

Az álomszerű első három nap után úgy tűnik, kicsit alábbhagyott a magyar dzsúdókülönítmény lendülete, de bízzunk benne, hogy ez csak a látszat. Ezt nem elsősorban azért írom, mert azóta is minden versenyzőnk vállalhatóan teljesített, hanem sokkal inkább a korábban oly halk remény hangja egyre kivehetőbb az utolsó két magyar, Joó Abigél és Bor Barna miatt. De kezdem az elmúlt két nappal.

Csoknyai Laci hozta a kötelezőt, eljátszott egy kicsit indonéz ellenfelével, majd kikapott a világ egyik legjobbjától. És ezt most nyugodtan értsük súlycsoportoktól függetlenül így! Kim Dzse-bum (nem vagyok benne biztos, hogy nevének ez a helyes magyar átírata, Kim Jae Bum az angol) épp annyit hozott ki magából a Csoki elleni meccsen, amennyi szükséges volt. A nagy klasszisokra ez jellemző, extrákat csak igazán fontos meccseken vagy zűrös pillanatokban vesznek elő. Utóbbira volt példa Madarász Tamás Csorijev elleni meccsén. Az üzbég a magyar lemezlovas két próbálkozása után érezte, hogy ennek a fele se tréfa, ezért előhúzott egy klasszismegoldást, amelyet minden bizonnyal későbbre tartogatott. Madár amúgy szinte teljesen leállt a komolyabb edzésekkel, nem sokkal az olimpia előtt tudta meg, meglehetősen kalandos körülmények között, hogy szabadkártyát kapott, ennél többre nem számíthattunk tőle.

Mészáros Anett persze ennél sokkal többre hivatott, amit ma láttunk tőle. Sajnos kevés volt az elképzelés, a kondi és még a német lány, Thiele is túl jó napot fogott ki. A meccs már hamarabb el kellett volna, hogy dőljön, Anettnek minimum háromszor jogosan ki lehetett volna osztani a második intést, amely a meccs végét jelentette volna. De ezt ő is érezte. Kár érte, hogy így alakult. Az elmúlt másfél évben egy versenyen indult, akkor is fogyasztás nélkül, 78 kilogrammban, és az első meccsét elveszítette. Nem volt meg az állóképessége a szőnyegbiztonsága és érdekes módon még az önbizalma sem, pedig ezek alapvetően nagyon erős oldalai a magyar klasszisnak. Mert Anett a ma mutatott teljesítménye ellenére is a magyar csapat egyik legnagyobb klasszisa, aki stabil érmes, ha erejének a felét kihozza magából. Reménykedem benne, hogy a mostani szereplés nem okoz komoly törést a pályafutásában.

Közben abban is bízom, hogy Joó Abigélt sem bizonytalanítja el Anett szereplése. Most tudtommal ugyan nem laknak együtt az olimpiai faluban, de barátnőkről van szó, akik világversenyeken gyakran támogatják egymást, sokat segít az egyiknek, ha a másik jól szerepel (általában a sportág világversenyein egy napon van a 70 és a 78). Abit továbbra is nagyon komoly éremesélyesnek tekintem, az egyik legnagyobbnak. Az első meccse kötelező házi feladat, a burundi vagy akár a gaboni is hálát adhat a sorsnak, hogy találkozik a kategória egyik legfényesebb csillagával. Abigél meccsei ritkán mennek végig, mindkét oldalra nagyon ügyesen dolgozik, a belső combdobást bárkinek "eladja", ez várhat a burundira/gabonira is. Ha megvan az első meccs, a súlycsoport talán legjobbja, Harrison következik, akitől még sosem kapott ki (kétszer legyőzte még 2010-ben), azóta az amerikai  felnőtt világbajnok, pánamerikai bajnok és Grand Slam-győztes lett, de komoly aggodalomra azért nincs ok, mert ha esetleg ez a meccs mégsem sikerülne, a bronzért már mindenképpen küzdhet a magyar lány. A visszameccsen pedig szerintem nem jöhet olyan ellenfél, aki komoly akadályt jelenthet, ha csak az általam elődöntőbe tippelt Aguiar nem esik ki a korábban. Az egyetlen, ami gondot jelenthet, az Abi rutintalansága, még csak 21 éves. Igaz, az Eb-n bizonyította, hogy jól reagál az éles helyzetekre.

Másik említett versenyzőnk, Bor Barna csak pénteken lép tatamira, addig Abi miatt még szeretnék jelentkezni egy bejegyzéssel...

Azt azért fontosnak tartom megjegyezni, hogy nagyon sajnálom, hogy az emberek nagy része most lát csak dzsúdómeccseket. Az olimpiai küzdelmek ugyanis lényegesen unalmasabbak a legtöbb versenynél - valószínűleg a hatalmas tét miatt. Nálunk (mármint a DIGI Sporton) egy év alatt, 14 világversenyen nem gyűlik össze ennyi akciótlan, aranypontos, bírói döntéses meccs, mint itt. Úgyhogy csak annyit kérnék, ne ez alapján ítélje meg a sportág élvezhetőségét, aki először látja!

Remélem, senki nem tartja sértőnek, ha azt írom, Karakas Hedvig kihozta a maximumot a mai napból, sőt lehet, hogy annál egy kicsit többet is. Mivel szinte egész nap úton voltam, ezért nagyrészt a rádióból értesültem az eseményekről, de valahogy olyan szerencsésen alakult, hogy Hédi összes meccsét meg tudtam nézni.

Már a kezdés sem volt gyenge, nagy igazságtalansága lett volna a sorsnak, ha elveszíti a spanyol elleni meccset, amelyet végigtámadott és irányított, neki pedig egy apró villanása volt, de ennél a meccsnél szerintem nem érdemes a szerencsét emlegetni. Nem úgy Rafaela Silva ellen: a brazil csaj szerintem a legnagyobb esélyes volt, de ezt alaposan elszúrta. Hozzáteszem, senki nem kérte meg, hogy lábra fogjon...

És akkor jött a Caprioriu elleni meccs. Előre leszögezem, nem szeretem az összeesküvés elméleteket, nem gondolom, hogy bármi köze lett volna a döntésnek ahhoz, hogy Vizer Máriusz román állampolgár. A nemzetközi szövetség első embere ugyanis legalább annyira magyarnak érzi magát, mint románnak, a szövetség irodája Budapesten van és főtámogató is egy magyar cég, nem véletlenül Csányi Sándor az egyik tiszteletbeli alelnök. A bírók főnöke holland, ezért, ha valakiket mindenképpen ki akarunk pécézni, inkább a hollandokat lehet. Gyakran emlegetik, hogy a németalföldi versenyzők egyenlőbbek az egyenlőknél, de hozzáteszem, ennek nyilvánvaló jeleit nem fedeztem fel az elmúlt két és fél évben. Nem vagyok bíró, de ilyenkor az dönt tudomásom szerint, hogy melyik versenyzőnek van több "egypontos" akciója, azaz olyan, amely közel volt a pontértékűhöz. Mindketten sokat próbálkoztak, Hédi többet, de az egyetlen igazán komoly és befejezett technika a románé volt a szőnyeg szélén. Arra adhattak volna akár jukót is, Hédi is elég rémülten nézett a vezetőbíróra utána. Ezzel együtt persze nincs olyan magyar ember, aki ne Karakast látta volna jobbnak, én is, érthető az elfogultság kötelező, de nagy butaság lenne csalást emlegetni. Koncepciózus csalást különösen.

Nagyjából érzésem szerint ez volt az a meccs, ahol Hédi erejének végéhez érkezett. Ezért is volt nagyon nagy tett a Zablugyina elleni győzelem. Az igazán profi munka volt: aranypontnál egy klasszis megmozdulással kiharcolta a bronzmeccset, amelyre már egyértelműen elfogyott.

Ez egyáltalán nem csoda, hihetetlenül balszerencsés, sérülésekkel teli év van a magyar versenyző mögött. A lába és az állóképessége sem volt az igazi. Talán a sok kellemetlen fejlemény is azt jelezte, nem biztos, hogy a legjobb úton halad, de az sosem volt kérdés, hogy egy rendkívüli tehetséggel állunk szemben. És most úgy érzem, megvan a jó irány.

Az, hogy a mai versenynapon többet mosolygott, mint az elmúlt másfél év világversenyein összesen örömteli fejlemény, mert egy ország fedezte fel, hogy nem csak ügyes, hanem gyönyörűszép dzsudoka Karakas Hedvig.

Szívből gratulálok és nagyon boldog vagyok! Holnap Csoknyai Laci következik 81 kilóban. Egy indonézzel kezd, hogy aztán következzék az egyik személyes kedvencem, a dél-koreai Kim Dzse-bum. Persze, holnap még véletlenül sem neki fogok szurkolni...

Most boldognak kellene lennem, de nem tudok. Biztos vagyok benne, hogy Miki sem az. Pedig neki is örülnie kellene. Ki gondolta volna, hogy olimpiai ezüstérmes lesz egy ilyen év után? De a kérdés sajnos immár úgy hangzik: ki gondolta volna, hogy ezüstérmes lesz egy ilyen döntő után?

Eltüntettek mindenkit, akit kellett. Nem volt Moguskov, Cunha és Ebinuma, minden összeállt, a sorsolás az esélyesek hullása. Előtte már megvolt a győzelem Draksic és Uriarte ellen, a döntőben pedig az a Savdatuasvili következett, aki normál esetben csak egy pofonért megy Mikihez és még azt is megköszöni. De Ungi elfogyott. Pont a legfontosabb pillanatra, pályafutása legfontosabb versenyén, a legfontosabb meccsre. A hatodikat már nem bírta 31 évesen, ő akinek legendás az állóképessége. Aki nyert már földharc ob-t, aki lovaglásban is klasszis lehetne, ha nem a dzsúdót választotta volna fősportágának. Miki ettől is a sportág ikonja, semmi nem tudta eltántorítani, és valamiért az az érzésem, hogy 35 évesen Rióban is látjuk majd őt. Valószínűleg már nem az annyira utált 66 kilóban.

Érdemes megemlékezni arról is, a japánok mekkorát szívnak eddig. A két kis női súlycsoportban az elmúlt években taroltak, nehéz volt elképzelni, hogy nulla arannyal zárják az első két napot. Nem lehetetlen, hogy a többi súlyban hoznak aranyat, de az utolsó előtti topfavoritjuk a mai 57 kg-os kategóriában indul, a jó családból származó Nakamura Miszatóra érdemes lesz figyelni. Ahogyan majd egy nappal később Ueno Josiére is.

Előbbinek Karakas Hedvig akár ellenfele is lehet, igaz, csak a döntőben vagy a bronzmeccsen. Hédi számomra a legkiszámíthatatlanabb versenyző az egész olimpián. A második körben mindenképpen erős ellenfelet kap, ott kiderül, mire lehet számítani.

Eddig egyébként fantasztikus, amit dzsúdósaink produkálnak, de attól azért óva intenék mindenkit, hogy mostantól minden napra érmet várjanak tőlük. A két érem arra tökéletes, hogy a teher lekerüljön a vállakról, ezért szinte nyugodtan ki merem jelenteni, hogy még minimum további két dobogós helyezést várok a Mészáros, Joó, Bor hármastól. De erre szerdáig várni kell, akkor jön Anett!

Hajrá magyarok!

Talán utólagos okoskodásnak tűnhet, de azt gondolom a lehető legjobban alakult Évi menetelése Londonban. Persze nem tartom lehetetlennek, hogy legyőzte volna Menezest az elődöntőben, majd Dumitrut a döntőben, de ehhez még a tegnap mutatottnál is nagyobb bravúr kellett volna. Ha megveri az egyébként verhető Van Snicket (kézben is volt a meccs), utána jött volna a brazil, és ha netán egy vereséggel kerül oda a bronzmérkőzésre, ki tudja, talán másként alakul. Igaz, ennek a fejtegetésnek most már nincs túl sok értelme.

Szívből örülök ennek a bronzéremnek, nagyon régen örültem ennyire magyar olimpiai sikernek, mint a tegnapinak. Voltak egészen csodálatos pillanatai ennek a sikernek, még olyanok is, amelyek elsőre nem tűntek feltétlenül annak. Például az, hogy nem volt hajlandó lekopogni a fojtást Van Snick ellen, s mint utóbb megtudtam, ez eszébe sem jutott. Pedig aki került hasonló helyzetbe, az pontosan tudja, hogy a hasonló szituációknál még az adrenalin is kevés, hogy elnyomja a fájdalmat - mindent legyőző akarat kell hozzá. Mint ahogy ahhoz is, hogy valaki egy ilyen vereség után úgy álljon oda a kínai Wu ellen, ahogyan azt Évi tette. Wu egyébként egyike azon két nem japán versenyzőnek, aki az elmúlt három (!) évben legyőzte Fukumit. Fukumit az utóbbi időben csak honfitársa Aszami Haruna szokta megverni, de még ő sem így, ahogyan Évi. Hideg fej és hatalmas szív kellett hozzá. Mindkettő megvolt. Gyönyörű volt, Évi!

Érdemes még néhány szót ejteni a győztes Menezesről is, akinek a fejlődése egészen káprázatosan egyenes ívű. Négy éve még 18 évesen épp Évitől kapott ki az olimpián. Közben és utána nyert két junior világbajnokságot, szerzett már két felnőtt vb-érmet és nyert pánamerikai bajnokságot is - persze a felnőttek között. Őt és a legtöbb brazil lányt elsősorban a riói olimpia potenciális favoritjaként emlegettük az utóbbi években, most már biztos vagyok abban, hogy nem csak ő fog komoly sikert elérni az idei játékokon. Erika Miranda, Mayra Aguiar vagy Rafaela Silva véghezviheti ugyanazt a bravúrt amit Menezes: nagyon fiatalon, rendkívül érett versenyzéssel érmet nyerhet, bármilyen színűt. És persze nem szabad elfeledkezni a jóval rutinosabb férfi versenyzőkről sem. Cunha a papírforma szerint Ungvári Mikivel találkozhat (de jó lenne, mert ez a legjobb nyolc között jöhetne össze!), Rafael Silva Bor Barnának jelenthet - igazán méretes - akadályt, a világranglista vezető Guilheirót és Tiago Camilót pedig senkinek nem kell bemutatni, akik az elmúlt években követték a dzsúdót. Szóval, ne lepődjünk meg nagyon, ha a sportág olimpiai éremtáblázatán már most a következő olimpia rendezője zár az élen.

És a végére még egy apróság. Többen kérdezték, hogy hogyan lehet egy egyszerű(nek tűnő) ledöntéssel ippont elérni. A válasz nagyon egyszerű: az ipponnak nem feltétele, hogy a végrehajtott technika nagy ívű legyen. A technika kivitelezőjének uralnia kell a technikát, annak folyamatosnak kell lennie és a végén a hátára kell érkeznie az ellenfélnek. Ez a három feltétel tökéletesen teljesültek Évi esetében.

Ma délelőtt megtartották a londoni olimpia eddigi egyik legfontosabb eseményét: sorsoltak a dzsúdóversenyekre. Ha valóban merünk olyan nagyot álmodni, amekkorát csak tudunk, akkor elmondható: igazán komoly tétje nem volt ennek az eseménynek, hiszen az már eddig is kiszámítható volt, hogy az esélyesek a - kiemelési számuk miatt - melyik ágra kerülnek. Ám azért nem árt az óvatosság: egyrészt nem csak a kiemeltektől kell tartani a mezőnyben (lásd a nem kiemelt Ungvári Miklóst), másrészt az sem volt lényegtelen, kinek hány mérkőzést kell sikeresen letudnia álmai beteljesítéséhez. Nézzük felületesen, de rendkívül optimistán, mit várhatunk a mieinktől.

Bevallom, én nem számoltam végig az összes kiemelést, ezért kicsit kellemetlen meglepetésként hatott, amikor szembesültem azzal, hogy az általam aranyra egyetlen legnagyobb esélyesnek tartott Joó Abigélnek már a négy közé kerülésért a világbajnok - és a lehetséges ellenfelek közül szerintem legerősebb - amerikai Kayla Harrisonnal kell találkoznia. Utána az elődöntőben pedig a másik hatalmas tehetség, a brazil Mayra Aguiar jöhet, és remélem, nem sértődik meg rám a gaboni és a burundi hölgy, hogy kettejük közül egyikben sem érzem az esélyt Abi megállítására a legjobb 16 között.

Elsőre nem leltem Ungvári Mikit a táblán, de ez csak valószínűleg abból adódott, hogy az őt megillető helyen kerestem, nem pedig azon, ahova visszacsúszott az elmúlt év valamivel gyengébb eredményeinek köszönhetően. Ungi szerencsére ott van, és bármire képes lehet - ezt a sorsolás után is nyugodtan ki merem jelenteni. Ha minden a papírforma szerint alakul, a legjobb négy közé kerülésért ki-ki meccs következhet a szlovén cséphadaró Rok Draksiccsal, de úgy érzem, ő is bőven a legyőzhető kategóriába tartozik. Annak ellenére ki merem jelenteni ezt, hogy életem első magyar érdekeltségű dzsúdóközvetítése épp Miki tuniszi veresége volt - Draksictól.

Mészáros Anett a szuperfavorit francia Lucie Decosse-szal külön ágra került, ha eljut a nyolcig, a holland Boscht egy nagyon csúf meccsen megverheti (a szó szoros értelmében), onnantól pedig neki nincs megállás a döntőig. Hasonló a helyzete Bor Barnának: a magyar nehézfiú elkerülte a francia extraklasszis Teddy Rinert, de a német Tölzer vagy a gyakori edzőpartner brazil Silva sem tűnik egyszerű feladatnak.

Karakas Hedvigben is sok lehet, de nála nem mernék semmit jósolni, mint ahogy nem vállalkoznék erre Madarász Tamás és Csoknyai László esetében sem, mindannyiuktól bravúr kell egy kimagasló eredményhez. Nem úgy Csernoviczki Évi esetében: a 48 kilós magyar lány sorsolása több mint biztató. A számára verhető holland Ente után a papírforma szerint az a belga Van Snick következik, akit Évi legyőzött a tavalyi vb-bronzmeccsén (kár, hogy ezután nem egy luxemburgi lány jön, beteljesítve a BENELUX egységet), szóval, a tatabányai lány ott is esélyes. És ha ezt a két meccset sikerrel tudja le, már elődöntős, ahol jó lenne visszavágni a fiatal brazil Menezesnek a párizsi vb-vereségért. Szép álom! De ne szaladjunk ennyire előre, Évi meccseire már úgyis csak szombatig kell várni.