Valami - remélhetőleg csak ideiglenesen - véget ért. Valami fáj. Pontosan tudom, hogy mi az, az olasz foci részleges távozása. Mert ugyan lesznek még Olasz Kupa-meccsek csatornánkon ebben a szezonban is, de a Serie A piszkosul hiányozni fog. Akik nem értik, miért, azoknak nem is próbálom megmagyarázni, az olasz foci iránti rajongás egy olyan érzés, amely nem magyarázható, éppúgy, mint az igaz szerelem. Egy rövid, ám annál tartalmasabb kétéves időszak villanásai következnek könnyek nélkül, de meghatottan.
Ám mielőtt emlékezésbe kezdenék néhány dolgot azért fontosnak tartok leszögezni. Mint minden cégnél, természetesen a DIGI Kft.-nél is létezik hierarchia, vannak nagyhalak és kishalak, illetve egyéb vízi élőlények, köztük a planktonok, azaz mi, műsorvezetők, kommentátorok, szerkesztők, akik nélkül a tenger nehezen képzelhető el, ám az áramlatok iránya nem elsősorban tőlük függ. Én személy szerint hálás vagyok azért, hogy kedvenc focibajnokságom meccseit közvetíthettem, de abba nem volt beleszólásom, a jövő hogyan alakul. Tudtommal egyébként megvolt a szándék a hosszabbításra, sőt most is az a törekvés, hogy a Serie A minél hamarabb visszakerüljön hozzánk, téves tehát az a feltételezés, hogy "nem is akartuk az olasz focit, mert amúgy is mostohagyerek volt". Meg nem lep a nézők hozzáállása, illetve a dühe sem, de azt mégis nehezen fogom fel, miért érkezik arra a Facebook-oldalra napi ötven "azonnal tegyétek vissza a Serie A-t közvetítő csatornát, köcsögök" üzenet, amelyen elsősorban a műsorkészítőkkel lehet(ne) kommunikálni. Munkatársaink 90 százaléka DIGI előfizető, mi sem látjuk az említett csatornát, dönteni pedig a fent említett okok miatt nem mi fogunk a csatornakiosztásról.
Mindig is az volt a véleményem, az olasz labdarúgást sokkal többen kedvelik, mint ahányan azt harsogják. Főleg az én korosztályomból. A kilencvenes évek elejétől kezdtem igazán érteni, mi is történik a pályán, ezt az időszakot pedig kétségtelenül az olasz klubcsapatok uralták: a Sacchi-féle Milan, a BEK-döntős Samp Viallival, Lombardóval és Mancinivel, majd a BL-győztes Juventus és a ronaldós Inter. Aki ezt a korszakot végigélte, főként lelkes fociszerető gyerekként, az jó eséllyel egész életre szóló szerelembe esett, aki viszont erről lemaradt, már biztosan nehezebben tudta a szívébe zárni a "túl taktikus" taljánokat. Szóval, ilyen előzmények után kaptam a hírt 2010 kora tavaszán, hogy az ősztől nálunk lesz a Serie A, nem csoda, hogy majd kiugrottam a bőrömből.
Aztán először kellemetlen meglepetésként ért, hogy az olasz meccsekre semmilyen hivatalos felkészülési segítséget nem ad a jogtulajdonos. Mivel előtte főleg német és angol meccseket közvetítettem, a különbség meglehetősen nagy volt: az előbb említett két bajnokság egy-egy mérkőzésére 40-60 oldalnyi adatot gyűjtenek össze, és a bajnokik előtt adnak ki például hivatalos összeállítást a liga oldalán. Nos, ez az olaszoknak nem igazán megy, öt perccel a meccs előtt még egyáltalán nem lehet biztos abban az ember, hogy a megadott hivatalos tizenegy valóban az lesz, amellyel a pályán találkozik az ember. A csúcsot e tekintetben nekem a 2011-es TIM-kupa jelenti, ahol a jogtulajdonos által e-mailben küldött Milan-kezdő nyolc (!) helyen változott. Ugyanez a helyzet az összefoglalókkal: ömlesztve elküldik a forduló kivonatát, interjúk, tabella, eredmények nélkül, aztán azt kezd vele az ember, amit éppen tud.
Szerencsére csak a kezdet volt nehéz, egy kedves nézőnk és barátunk segítségével rövid időn belül mindhárom jelentősebb olasz sportnapilaphoz hozzájutottunk, a Serie A pedig olyannyira életem részévé vált, hogy minden nap hamarabb böngésztem át a La Gazzetta dello Sportot és a bajnoksággal foglalkozó, már bejáratott internetes oldalakat, mint előfizetőként a Nemzeti Sportot. A felkészülésnek és a közvetítésnek is imádtam minden percét, olyannyira, hogy nem is tudnék kiemelni egy-egy momentumot. Ha mégis kellene, akkor az egyetlen helyszínről közvetített bajnokimat, a 2010/11-es utolsó fordulóbeli Udinese-Milant említeném. A 0-0-ra végződött félbundameccs egyetlen tétje az volt, az Udinese megszerzi-e a BL-induláshoz szükséges negyedik helyet. Megszerezte. A többek által csak hideg északiként és vérszegényként jellemzett udinei drukkerek pedig az autópálya kivezetőn ünnepeltek a vasárnapi meccs után két és fél órával, megbénítva a közlekedést, amit amúgy egy cseppet sem bántunk ott és akkor. Milyen lehetett Nápoly, amikor meglett a harmadik hely ugyanabban az évben? Vagy milyen Róma, amikor a Lazio az előző szezonban másodszor is legyőzte a Romát?
Egyébként egy kicsit sem érzem elvesztegetett időnek az energiát, amit a felkészülésre, a szinten tartásra és az olasz nyelv alapfokú elsajátítására fordítottam. Mert minden percét élveztem. Még akkor is ha gyakran (jogosan) kritizáltak is, nekem ez sokkal több volt egy munkánál.
Persze, általában, a kommentátori feladatok is jóval többet jelentenek egyszerű munkánál, de e pillanatban mégis úgy érzem, valami fáj, mert valami véget ért. Talán csak ideiglenesen.
